Who are you really?

El se hiszem… ez a srác annyira más… más mint én, más, mint Izuru… más mint akárki az ismerőseim közül. Sose találkoztam még hozzá fogható emberrel. Mellette boldognak és szabadnak éreztem magam. Nem úgy, mint amikor Izuru-val voltam. Vele mindig ott volt a lehetőség, hogy bármikor ránk nyithatnak és lelepleződünk vagy bajba kerülünk. Mégis mellette is boldog voltam… mert ő is ugyan azt a terhet cipelte, amit én. Lelki társak voltunk. Barátok jóban-rosszban… de tényleg. Viszont Masao… mellette nem kell magam megjátszanom és nem kell félnem a lebukástól sem.  Mellette úgy lehetek önmagam, hogy közben nem kell rettegnem. Ez pedig hatalmas erőt ad nekem. Beérve a házba a kocsi sietett elém.

-          Asszonyom, beszélhetnék önnel egy pillanatra.

-          Természetesen. Mondja csak – mosolyogtam rá.

-          Az ifjú úr, akivel az imént hazajött….

-          Igen, mi a gondja vele? – néztem rá immár kíváncsian.

-          Ne értsen félre, semmi gondom nincs az ifjú úrral. Csak szeretném asszonyomat figyelmeztetni, hogy óvatosnak kéne lennie, hogy kiket enged közel magához. NE bízzon meg mindenkiben…

-          Ezt most figyelmeztetésnek szánja?

-          Isten mentsen. Csak nem szeretném, ha asszonyomnak baja essen. Engedelmével.. – mondta, meghajolt, majd sietve távozott.

Valamiért nagyon furcsán viselkedett és úgy érzem, hogy ennek van valamiféle köze ahhoz, amit Masao mutatott neki… csak tudnám, hogy mi lehetett az… Ma már nem deríthetem ki, jobb lesz, ha megcsinálom a házi feladatokat és készülök a következő tesztre. Felmentem a szobámba és nekiláttam a tanulásnak. Mielőtt észbe kaphattam volna, a könyvek fölött elnyomott az álom. Azt álmodtam, hogy végre önmagam lehetek, és nem kell semmit színlelnem. És mindezt Masao-nak köszönhetem. Éppen hozzá siettem, hogy mindent megköszönjek neki. Amikor megtaláltam éppen háttal állt nekem. Egyik kezem a vállára tettem. Lassan fordult meg, de amint megpillantottam az arcát, már nem őt láttam, hanem egy szörnyeteget. Vörös agyarakkal és hatalmas fogakkal. Nekem rontott én pedig nem tudtam ellene védekezni. Rám támadt és éreztem, hogy meg akar ölni… Sikítva ébredtem fel álmomból. Verítékben úszva, zihálva tértem magamhoz. Körbenéztem gyorsan, mert már abban se vagyok biztos, hogy hol is vagyok. AZ ágyamban feküdtem, azonban fogalma se volt róla, hogyan is kerültem ide. Ekkor egy sóhaj féleség hangja csapta meg a fülem. A hang irányába fordultam és csak ekkor láttam meg, hogy Izuru az ágyam melletti fotelban szunyókál… Lassan felálltam az ágyból és odasétáltam hozzá. Leguggoltam elé, kezem a térdére tettem.

-          Izuru – ráztam meg finoman, hogy felébresszem.

Lassan kinyitotta a szemét és rám emelte álmos tekintetét. Amint tekintet kitisztult, gyorsan lehajolt hozzám, szemében aggodalom csillant.

-          Jól vagy?

-          Pe-persze… miért?

-          Amikor megjöttem, a szobalány azt mondta, hogy elájultál tanulás közben… már vagy 4 órája itt vagyok… aggódtam, hogy mikor térsz magadhoz…

-          Elájultam? Én azt hittem csak elnyomott az álom… - néztem rá értetlenül – De ez most mindegy is… miért jöttél?

-          Mert egy kicsit utánanéztem a te Masa-odnak… és amit kiderítettem róla, nem hiszem, hogy nagyon örülni fogsz neki… 

The natural me

Vége a sulinak... Masao-val elindultunk kifelé... A csengetés előtt pár perccel jöttünk ki, hogy senki se lásson meg minket. A folyosón végighaladva Masao végig beszélgetett velem és vicceket mesélt. Hiába tudtam, hogy rengeteg ember vesz minket körül, észre se vettem őket. Olyan vlt, mintha mi ketten egy párhuzamoss világban léteznénk. Először életemben tényleg, szívből mosolyogtam.... és nevettem... Kiértünk a kapuig. A sofőr már kint várt. Masao lazán odasétált hozzá, elbeszélgetett vele, mutatott neki valamit, a sofőr bólintott, beült az autóba és elhajtott. Masao vigyorogva jött vissza hozzám.
 - Mégis mit mondtál neki? - kérdeztem csodálkozva.
 - Csak szóltam neki, hogy én kísérlek haza, és szépen megkértem, hogy ezt ne említse meg a szüleidnek.
 - Ő pedig szó nélkül belement?
 - Pontosan. Jó szórakozást kívánt - vigyorgott tovább.
Ezt nem hiszem el... Eddig én arra se tudtam rávenni, hogy a plázába vigyen el titokban! Erre meg elenged egy idegen sráccal? Na szépen vagyunk... Egy pillanat... Miért is aggodalmaskodok én itt? Örülnöm kéne, hogy minden ilyen simán ment. De vajon mégis mit mutathatott meg neki? De nem volt időm ezen gondolkodni. Felém nyújtott a karját, én pedig örömmel elfogadtam. Egymásba karolva indultunk el hazafelé.
 - Na? Milyen érzés, hogy önmagad vagy?
 - Csodálatos! Köszönöm, hogy segítesz...
 - Ugyan már. Örülök, hogy segíthettem, vagyis segíthetek neked.
 - Miért?
 - Mit miért?
 - Miért segítesz? Miért pont nekem?
 - Mondtam már. Észrevettem, hogy kalitkába zárt madárként szenvedsz itt nap, mint nap. Úgy éreztem én segíthetek neked.
 - Köszönöm, hogy rám találtál.
 - Köszönöm, hogy vagy - mondta és homlokon csókolt.
Ezt nem hiszem el... mégis mit képzel magáról? De olyan jó érzés... Érzem, hogy számítok valakinek... Boldog vagyok...
 - Holnap találkozunk - integetett és elindult visszafelé.
Jesszusom.... észre se vettem, hogy hazaértünk... Ez a fiú úgy érzem, még rengeteg meglepetést tartogat...

The first error in the theory

Az én kulcsom? Tehát ekkor ez a lesz mi titkos helyünk? Na remek... Értetlenül pislogtam fel rá... Vissza, lenéztem a kulcsra... egy kis kulcstartó is lógott rajta... egy violinkulcs... rózsaszín kövekkel volt kirakva...  így megnézve egészen aranyos volt... Valamiért hirtelen boldogság áradt szét bennem.... Önkéntelenül is mosolyogni kezdtem...
 - Látom már egy kicsit jobb a kedved - mondta kedvesen.
 - Igen... mondhatni... aranyos ez a kulcstartó....
 - Igaz? Nekem is rögtön megtetszett. Nézd csak - és felmutatta az ő kulcsát is, amin egy ugyan ilyen lógott, csak kék színben.
 - Ugyan olyan - néztem rá csodálkozva.
 - Pontosan. Na és akkor most vegyük át a tervet.
 - Rendben van. Mondd, mit találtál ki?
 - Na akkor kezdjük azzal, hogy ma nem kocsival mész haza, hanem én kísérlek el. Holnap pedig a kapuban foglak várni.
 - Várj... azt mondod te kísér haza? Az nem fog menni... apám dühös lesz...
 - Miért, otthon van?
 - Nincs...
 - Akkor meg?
 - A sofőr szól majd neki!
 - Akkor kérd meg, hogy ne tegye. Szerintem biztos titokban fogja tartani - mosolygott rám.
 - Rendben van... megpróbálom...
 - Jó kislány. Na akkor, holnap a apuban várlak majd, és együtt megyünk be a terembe. Ha mással látnak együtt, hogy beszélgetsz vele, kevesebben fognak hajbókolni neked, és akkor neked sem kell mosolyt erőltetned az arcodra...
 - De hát ők nem is hajbókolnak nekem! - mondtam sértődötten.
 - Igazán? Gondolj csak bele rendesen
Belegondoltam.... igaza volt... csöndben bocsánatot kértem...
 - Na akkor. szünetekben is ne a többiek bájolgását hallgasd, hanem velem beszélj. Majd mondok pár viccet, nevess rajtuk.
 - És ez mennyiben segít?
 - Ha látják a többiek, hogy jó a humorérzéked, és nem vagy az az elérhetetlen idol, akkor többen lesznek kíváncsiak arra, hogy milyen is vagy valójában. Ennek érdekében érdeklődni kezdenek irántad és majd meg szeretnénk ismerni. A tiszteletükön pedig felül kerekedik a kíváncsiságuk. Így az embert fogják benned látni, és nem csak egy babát!
Elképesztő ez a srác...  Mégis honnan tud ennyi mindent? És honnan ismer ennyire jól? Talán abból, hogy engem figyelt? De mindig vigyáztam, hogy a valódi énem ne mutassam ki... Még a szolgálók se ismernek ilyen jól... Sőt, még én se ismerem magam ennyire! Erre jön egy kis szürke egér, és kiderül, hogy minden titkom ismer... Egek, mi jöhet még ezután? Mi lesz, ha bejön  terve? Bele se merek gondolni... Nem tudom elképzelni magam, ahogy fesztelenül társalgok mindenkivel és közben magamat adom.... Az fizikai képtelenség!

The first attempts

Az osztálytársam? Hiszen az lehetetlen... Még egyszer se láttam őt... vagy mégis? Várjunk csak... nem ő az a srác, aki mellettem, ül? Az, aki folyton a padon fekszik? Úgy látszik, ő mindent leolvasott az arcomról, mert így szólt:

 - Igen, én vagyok az. Mindig csendben figyellek téged... Ezért is jöttem rá, hogy milyen is vagy valójában. Láttalak, ahogy magadról megfeledkezve álmodozva nézel ki az ablakon...

 - Te-tehát te végig engem figyeltél? - kérdeztem megszeppenve.

 - Igen. Attól a naptól kezdve, hogy az iskolába jöttél.

Ezt nem hiszem el... Tehát már 2 éve folyamatosan figyel engem? Az nem lehet... Hogy hogy eddig nem vettem észre? Ennyire figyelmetlen lennék??

  - Várj csak... mi vagy te, valami kém? Mit jelent az, hogy már 2 éve figyeled őt? Talán valami zaklató vagy? - esett neki Izuru...

 - Nem vagyok zaklató! Csak amikor először megláttam, már akkor tudtam, hogy ő nem olyan, mint a többi lány...

 - Ebben igazad van - mondta egy mosoly kíséretében Izuru.

 - Pont ezért akarok neki segíteni! Nem akarom, hogy ő is egy esetlen, üresfejű liba legyen... Ő valójában nem ilyen! Amikor megláttam a valódi arcát, már akkor tudtam, hogy ő egy okos és kifinomult lány... akinek vannak álmai és vágyai... Mert ő nem egy agyatlan baba!

Néma csend lett. Én Masao-t figyeltem, ő pedig engem. Izuru maga elé meredt... Valami megváltozott benne... Már nem volt dühös... inkább barátias légkör lengte körbe... Úgy éreztem, hogy megért engem, és hogy mit akarok... Lassan odalépett Masao-hoz, és kezét vállára tette. 

 - Barátom, átmentél a próbán... Innentől rád bízom Kiyoko-t. Már bizton tudom, hogy azt tartod szem előtt, hogy neki mi a jó! Bízom benned. Jól viseld gondját - veregette hátba.

Alig hittem a szememnek és a fülemnek... Izuru most komolyan ilyen könnyen lepasszolt engem? Én meg még azt hittem, hogy barátok vagyunk! Remek... Odajött hozzám, majd Masao felé lökött. Én elvesztettem az egyensúlyom, és tehetetlenül érkeztem Masao karjaiba. Zavartan néztem fel rá. Meglepődtem... Ő is zavarban volt... Mélyen a szemébe néztem, és elvesztem bennünk...

 - Menjetek már! A tanároknak majd megmondom, hogy a diáktanácsi tennivalókat láttátok el - kiáltott ránk Izuru.

Masao rám nézett, majd bólintott egyet Izuru felé, elkapta a csuklóm, és maga után rántott. Megálltunk egy terem előtt, Ő elővett egy kulcsot a zsebéből, a zárba illesztette és elfordította. Egy halk kattanás hallatszott. Kinyílt az ajtó, Ő pedig magával rántott. Ezt a termet még soha se láttam... Mégis mi ez a hely? Rengeteg pad volt itt egymásra pakolva... Olyan volt, mint egy régi raktár... Miután beléptünk, Masao ránk csukta az ajtót. Én felültem az egyik padra, lábam lógatva  és karjaim összefonva meredtem rá. 

 - Mondd csak, mégis mi ez a hely? - kérdeztem.

 - Ez? Egy régi raktá - mondta egykedvűen. és megrántotta a vállát.

 - És mégsi honnan van neked kulcsod hozzá?

 - Egyszerű... Akkor fedeztem fel ezt a helyet, amikor ide kezdtem járni. Már az első napon kifigyeltem, hogy a gondnok melyik kulccsal nyitja ki, és aznap kölcsönvettem....

 - Elloptad! - kiáltottam.
 - Mondd, ahogy akarod. Lényeg az, hogy ez lett az én búvóhelyem. Mindig ide menekülök, ha egy kicsit egyedül akarok lenni. De valamit még ma meg kell ígérned! - lépett közelebb.
 - Mégis mit?
 - Azt, hogy soha senkinek nem beszélsz erről a helyről! Még az elnöktársadnak se!
 - De hiszen Ő a legjobb barátom! - mondtam dühösen.
 - Mostantól nem... Már én vagyok az! És még valami... ha ide jössz, vigyáznod kell, hogy se se lásson!
 - Mégis mi ez a....
 - Ígérd meg!
 - Rendben.. megígérem - sóhajtottam.
 - Akkor tessék - nyújtotta felém ökölbe szorított kezét, majd én is kinyújtottam felé a tenyerem - Ez a te kulcsod - mosolygott rám.

The promise of liberation

Ez meg mégis miről beszél? Mi alól akar engem felszabadítani? Nem értem.. És mégis miért akar engem zsarolni azzal a képpel... Ennek semmi értelme..
 - Mégis milyen ostobaságokat beszélsz te itt össze? Még, hogy te akarod felszabadítani Kiyoko-t... Na ne nevettess!
 - Ez nem vicc! Én komolyan gondolom - és felém nyújtotta a kezét.
 - Mégis mit gondolsz te komolyan? Nem tudsz róla semmit... csak zsarolni tudsz... De tudod mit? Ezzel nem érsz el semmit. Csak szívességet teszel nekem, ha nyilvánosságra hozod azt a képet. Legalább többet nem kell megjátszanom magam...
 - És Kiyoko? Rá nem gondolsz? Szerinted mégis mi lesz vele, ha ez a kép megjelenik? Egy csaló és dohányzó ember társaságában... És nehogy azt mondd, hogy így legalább neki se kell majd megjátszania magát. Tévedsz! Ha az apja tudomást szerez erről, elviszi egy másik iskolába... És te soha többé nem láthatod, és nem segíthetsz neki.
 - Miét, te talán tudsz ezen változtatni?
 - Igen, tudok.
 - Mégis hogyan?
 - Egyszerű... csak szépen lassan fel kell fednie a valódi énjét...
 - És ezt mégis hogy gondolod? - kérdezte lenézően Izuru.
 - Például nem kell minden egyes percben mosolyt erőltetnie az arcára... Nem kell feltétel nélkül mindenkivel kedvesnek lennie... Ha ezt megteszi, feltűnik az embereknek, hogy van egy másik Kiyoko, akit még nem ismernek. És meg akarják majd ismerni... és higgy nekem, szeretni fogják - nézett a szemembe - Ha ez megtörténik, és apád még mindig el akar innen vinni, már az egész iskola a te oldaladon fog állni. Így apád már nem tehetne semmit. Ha bezáratná az iskolát, csak maga alatt vágná a fát....
Ezen elgondolkodtam egy pillanatig... Izuru se szólt semmit... Tehát ő is mérlegel.... Vettem egy mély levegőt, majd kiléptem Izuru háta mögül.
 - Rendben van... De mégis hogy akarok mindezt elérni?
 - Egyszerű... ha mellettem lennél, nem lennél annyira feszült, és megmutatkozna a valódi éned...
 - Te most azt akarod, hogy Kiyoko járjon veled? - kérdezte felháborodottan Izuru.
 - Félreértesz. Úgy értem, hogy szünetekben legyen mellettem, mint egy barát...
 - És a diáktanács?
 - Nem vagytok együtt állandóan... Ezenkívül a diáktanácsból sokaknak van barátjuk, akikkel együtt vannak szünetekben vagy együtt ebédelnek.... Nem muszáj neked is mindegyiken ott lenned..
 - De én vagyok a diákelnök...
 - Ahogy a mögötted álló is az - bökött Izuru felé.
Csend lett... Én nem tudtam mit mondani... Ez az ismerten srác pedig csak mélyen a szemembe nézett... Fura érzés fogott el... Életemben most először reménykedtem... Valamiért úgy éreztem, talán működhetne a terve...
Ekkor Izuru szólalt meg halkan...
 - Igaza van.. Így lesz a legjobb... Te végre önmagad lehetsz, és apád se tud ellene mit tenni... De már csak egy kérdés van hátra..
 - Mégis mi? - kérdezte az idegen.
 - Ki vagy te?
 - Igaz is... elfelejtettem bemutatkozni... A nevem Masao... Kiyoko-chan osztálytársa vagyok - küldött felénk egy életvidám mosolyt...

An unexpected surprise

Végig a folyosón, egészen a tanteremig mindenki kedvesen köszöntött engem. Én persze mosolyogva viszonoztam. Beléptem a terembe, ahol csak ugyan ez folytatódott. Szerencsémre a helyem az utolsó sorban volt, és az ablak mellett. Amint elkezdődött az óra, többet nem figyeltek rám, így az ablakon kinézve álmodozhattam egy kicsit. Végre valamelyest önmagam lehetek... ha csak pár percig is... Csengetek, és ismét elözönlöttek a diákok kedvességükkel... Majd újra csengettek, és elmerülhettem álmaim végtelenjében... Eljött az ebédidő... A diáktanács tagjai gyűltek a padom köré.
 - Kiyoko-sama, itt az ideje, hogy elmenjünk ebédelni - mondta az elnökhelyettes.
 - Igazad van, menjünk - álltam fel a padomból.
A lányok kíséretében átvonultunk a háztartástan terembe. A diáktanács másik elnöke (mivel nálunk volt egy lány elnök - én; és egy fiú elnök is) már ott várt minket. Az ebédünket, mint mindig, ismét ő készítette el.
 - Üdvözlöm, Kiyoko-sama, tanácstagok - hajolt meg előttünk - Íme a mai ebéd - mutatott az asztalra.
 - Köszönjük, Izuru-sama - hajoltam meg, majd elfoglaltam helyemet mellette, az asztalfőn.
Igazából ő az egyetlen, aki előtt önmagam lehetek. Mert ő is ugyan úgy elrejti a valódi énjét, mint én. Az iskolában ő is csak egy idol, de valójában egy vérbeli rossz fiú. Sokan nem tudják (mivel egy alapozóval elfedi), hogy van egy tetoválása. Méghozzá a bal felkarján. Valamint dohányzik.... Azonban itt, az iskolában ő is egy példakép. Sportol, jól tanul és kedves mindenkivel. Neki láttunk az ebédnek. Mint mindig, most is hihetetlen gasztronómiai élménnyel gazdagodtunk. Miután befejeztük az evést, Izuru-sama állt fel elsőként az asztaltól.
 - Remélem ízlett a mai menü a hölgyeknek - mosolygott ránk, és elkezdte leszedni a terítéket.
 - Várj, majd én segítek - álltam fel én is - Lányok, ti addig menjetek vissza a termekbe.
 - Ahogy akarja, elnök-asszony - hajoltak meg előttem, majd távoztak.
Megvártam míg elmennek, becsukják az ajtót, és eltelik egy kis idő. Vettem egy mély levegőt, majd hangosan kifújtam. Letöröltem arcomról a hamis mosolyt, és a tányérokért nyúltam. Láttam, hogy Izuru meglazítja nyakkendőjét, és kigombolja az inge felső gombjait.
 - Végre, hogy elmentek - sóhajtotta.
 - Olyan fárasztó ez az egész nap, mint nap...
 - Na ja... Mondd csak, milyen volt a kaja? - mosolygott rám.
Ez a mosolya más volt, mint az előbbi, amit a diáktanács előtt mutatott... Az csak egy mű mosoly volt.. Ez igazi... Csak úgy sugárzott belőle az életenergia..
 - Isteni volt, mint mindig - mosolyogtam rá vissza.
Csendben elpakoltuk a tányérokat és poharakat, majd nekiálltunk elmosogatni. Én mosogattam, ő pedig törölgetett. Jó csapat voltunk mi ketten, így együtt. Sokan azt hitték, hogy egy pár vagyunk... Sok pletyka is keringett erről... De én csak bátyóként tekintek rá... Ő sajnos nem így van ezzel... Már többször is elhívott randira... Amint végeztünk a mosogatással, ő kinyitotta az ablakot, kihajolt rajta, majd rágyújtott. Én ez idő alatt elpakoltam a tányérokat & poharakat. Amint végeztem, odamentem Izuru-hoz, és kikönyököltem mellé az ablakpárkányra. Egymásra néztünk, majd elmosolyodtunk. Ekkor valaki berontott a terembe. Mind a ketten felé fordultunk, s csak ekkor láttuk, hogy az előbb fényképek készített rólunk. A kép eléggé félreérthető volt, ráadásnak Izuru éppen cigizett rajta. A "betörőnk" becsukta maga mögött az ajtót. A falnak támaszkodott, és gúnyos mosollyal figyelt minket.
 - Ha nem akarjátok, hogy nyilvánosságra kerüljön, akkor teljesítenetek kell egy kérésemet...
 - Mégis mit akarsz tőlünk? - lépett elém védelmezőn Izuru.
 - Tőled semmit, ne aggódj. Nekem Kiyoko-val van dolgom... - mondta, és egyenesen rám nézett.
 - Velem? - kérdeztem félszegen - Mégis mit akarsz tőlem?
 - Nem kell félned. Azért jöttem, hogy felszabadítsalak...

The dreams lie

Újabb nap... Újabb színészkedés... Egyre inkább zavar, hogy minden egyes nap meg kell játszanom magam... Már nem fogom sokáig bírni az biztos... Cselédek siettek be a szobámba. Hajlongva sorakoztak ágyam köré.
 - Jó reggelt, hölgyem . köszöntettek kórusban.
 - Jó reggelt - köszöntem nekik, majd vezetőjük felé fordultam - Kérem ismertesse a mai nap programját.
 - Igenis, hölgyem - hajolt meg - Ma, az iskola után édesapjával és néhány vendéggel lesz találkozója. Ezután családi vacsora. A nai zongora és hegedű óra elmarad.
 - Értem. Mégis milyen jellegű lesz a találkozó?
 - Sajnálom, de nem áll módomban tájékoztatni - hajolt meg ismét.
 - Rendben, elmehettek - intettem.
 - De hölgyem... - kezdte az egyik szobalány kétségbeesetten.
 - Semmi de. Azt mondtam elmehettek - keményítettem meg a hangom.
Körbenézett, majd meghajolt, és a többi cseléd kíséretében kisietett. Miután végre elmentek, lelöktem magamról a takarót, nyújtóztam egy nagyot, és kimásztam az ágyból. Belebújtam a papucsomba, majd elindultam a zuhany alá. A vízcseppek kellemes hidege felébresztette a testem. Ahogy í víz végigfolyt a testemen, úgy ébredtem fel. Kimásztam a zuhany alól, magamra vettem a köntösöm, és egy törülközőbe csavartam a hajam. Bementem a gardróbomba, és végignéztem a ruháimon... Elővettem az egyenruhám, egy rózsaszín fehérneműt, egy sötét mintás harisnyát és az ágyamra tettem. Visszamentem a fürdőbe, megszárítottam a hajam, és elkezdtem készülődni. Elkészítettem a sminkem, majd felöltöztem. Visszamentem a gardróbomba, és kiválasztottam egy magassarkú szandált. Miután elkészültem, lementem az étkezőbe, hogy megreggelizzek... A szokásos reggeli fogadott... Angol tea és gyümölcsök... Amint végeztem, indultam az iskolába. Az előszobában egy szobalány ideadta a táskámat, majd a komornyik kinyitotta az ajtót. Odakint várt az autó. A sofőr kinyitotta a kocsiajtót, beszálltam, majd ő is elfoglalta helyét a volán mögött. Elindultunk, én pedig a fülembe raktam a fülhallgatóm, és felhangosítottam a zenét. Kinéztem az balakon... követtem a futó tájat... Elhaladtunk rengeteg ember mellett... Irigyelve figyeltem őket.. Bárcsak én is úgy élhetnék, ahogy ők... Akkor nem kéne megjátszanom magam... Lassítottunk... Megérkeztünk az iskolához. Kivettem a fülhallgatót, és elrejtettem a kocsiban. Megálltunk, a sofőr kiszállt, majd kinyitotta nekem az ajtót.
 - Kiyoko-sama! - kiabálták a lányok, és fiúk, akik észrevettek.
Az egész iskola szinte egy emberként rohant üdvözölni engem... Egy mosolyt erőltettem az arcomra, és mindenkinek visszaintegettem... Nos igen... Ez az egyik büntetésem a hazugságomért.. Az iskola tanulói egyfajta idolként tekintenek rám... Én vagyok az iskola mintapéldája... A megtestesült tisztaság... A nevem miatt kaptam ezt a jelzőt... Igazából az én vágyam az, hogy csak egy legyek a sok tanuló közül, de ez sohasem történhet meg... Mindig is én leszek Kiyoko-sama... Már olyan régóta játszottam ezt a szerepet, hogy már senki se látott az álarcom mögé... Legalábbis én ezt hittem...