Vége a sulinak... Masao-val elindultunk kifelé... A csengetés előtt pár perccel jöttünk ki, hogy senki se lásson meg minket. A folyosón végighaladva Masao végig beszélgetett velem és vicceket mesélt. Hiába tudtam, hogy rengeteg ember vesz minket körül, észre se vettem őket. Olyan vlt, mintha mi ketten egy párhuzamoss világban léteznénk. Először életemben tényleg, szívből mosolyogtam.... és nevettem... Kiértünk a kapuig. A sofőr már kint várt. Masao lazán odasétált hozzá, elbeszélgetett vele, mutatott neki valamit, a sofőr bólintott, beült az autóba és elhajtott. Masao vigyorogva jött vissza hozzám.
- Mégis mit mondtál neki? - kérdeztem csodálkozva.
- Csak szóltam neki, hogy én kísérlek haza, és szépen megkértem, hogy ezt ne említse meg a szüleidnek.
- Ő pedig szó nélkül belement?
- Pontosan. Jó szórakozást kívánt - vigyorgott tovább.
Ezt nem hiszem el... Eddig én arra se tudtam rávenni, hogy a plázába vigyen el titokban! Erre meg elenged egy idegen sráccal? Na szépen vagyunk... Egy pillanat... Miért is aggodalmaskodok én itt? Örülnöm kéne, hogy minden ilyen simán ment. De vajon mégis mit mutathatott meg neki? De nem volt időm ezen gondolkodni. Felém nyújtott a karját, én pedig örömmel elfogadtam. Egymásba karolva indultunk el hazafelé.
- Na? Milyen érzés, hogy önmagad vagy?
- Csodálatos! Köszönöm, hogy segítesz...
- Ugyan már. Örülök, hogy segíthettem, vagyis segíthetek neked.
- Miért?
- Mit miért?
- Miért segítesz? Miért pont nekem?
- Mondtam már. Észrevettem, hogy kalitkába zárt madárként szenvedsz itt nap, mint nap. Úgy éreztem én segíthetek neked.
- Köszönöm, hogy rám találtál.
- Köszönöm, hogy vagy - mondta és homlokon csókolt.
Ezt nem hiszem el... mégis mit képzel magáról? De olyan jó érzés... Érzem, hogy számítok valakinek... Boldog vagyok...
- Holnap találkozunk - integetett és elindult visszafelé.
Jesszusom.... észre se vettem, hogy hazaértünk... Ez a fiú úgy érzem, még rengeteg meglepetést tartogat...